Rachel Hawkins: Hex Hall

Rachel Hawkins:
Hex Hall

A mai alanyom Rachel Hawkins: Hex Hall című regénye. 89%-os molyon, Attila is nagyon ajánlotta, és a könyvmolyoktól is sűrűn kaptam meg, hogy "Olvasd el a Hex Hall-t!" Megtörtént. És hogy megbántam-e? Mindjárt olvashatjátok. 

Három évvel ezelőtt Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nincs megáldva boszorkányképességgel, mindenben segíti őt, de csa k akkor értekezik Sophie apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. De amikor Sophie bűbája nagyon rosszul sül el a szalagavató bálon, és túlságosan magára vonja az emberek figyelmét, apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel: ezért a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye. 

A hasonszőrű csudabogár-tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű ellenség, egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelem, egy ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, és ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított. 

Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Prodigiumokat – de különösen őt.

Még a könyvesboltban beleolvastam, és már az első oldalak valamelyikén is nevettem, ami azonnal jó benyomást keltett, ezért nem volt kérdés, hogy mit választok.

Még az Időfutár kritikámban írtam, hogy rég nevettem olyan sokat, és olyan felszabadultan egy könyvön, mint azon. Hát, a Hex Hall-on még többet nevettem. Néha a könnyeimet törölgettem egy-egy szarkasztikus poénon. Mert hogy abból jó sok volt!

De hogy lehetett volna kevés, ha a főszereplőnk Sophie volt, aki jókora szarkazmussal lett megáldva. Én kedveltem Sophiet, rég olvastam már ilyen szerethető főhőst, mint amilyen ő volt. Archer, Archer, Archer... Mit is mondhatnék rólad? Nagyon megkedveltelek már a könyv elején. A közepén is szerettelek. A háromnegyedénél is. Aztán bumm. Az a pincés jelenet... Amikor megjelent rajtad Sophie érintése után az a bizonyos... Áh, nem spoilerezek. Csak annyit, hogy ott leesett az állam, és már akkor elkezdtem vágyni a Démonüvegre, a trilógia második részére, mert sejtettem, hogy erről az esetről nem fogok sokkal többet megtudni a könyv végéig - sőt. 

Sokszor gondoltam rá, hogy a Hex Hallnak - mármint magának az épületnek - Roxfort beütése van. Aztán amikor fellestem molyra a könyv elolvasása után, megtudtam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Lehet, hogy mindössze a fantasy lények teszik, de szerintem az egésznek a hangulata is hasonló. Persze ott volt a gyilkossági szál is, ami igencsak emlékeztetett a Titkok kamrája című Harry Potter részre, szóval volt itt minden. De én imádtam. 

A végéről pedig annyit, hogy nagyon rég olvastam ennyire idegesítő függővéget. Ott tartottam, hogy falnak vágom a könyvet, mikor elolvastam az utolsó mondatot, de végül nem tettem, túlságosan szerettem ezt a regényt. 

Ez a kritikám is bizonyítja, hogy a jóról nehezebb írni...

Mindenkinek ajánlom, van benne egy kis Harry Potter, egy kis Bajos csajok, szarkasztikus humor és megdöbbentő fordulatok!